A bödönhajó az idősebb generációk számára még ismerősen cseng. A balatoni gyerekek dédszülei és ükapái egyike lehettek azoknak, akik használták vagy esetleg készítették is ezeket a nemes járműveket. A mai cikkben bemutatom a történetét a használatától kezdve az elkészítési módjáig. A téma kifejezetten közel áll a szívemben, mert a bödönhajó gyártás központja éveken át a szülőfalum volt: Vörs. Sőt, a dédapám, Simon István egyike volt azoknak a berki embereknek, akik kívülről-belülről ismerték a Kis-Balatont, halászták és pákásztak, és az utolsók között használták a bödönhajót. Olvassátok szeretettel e különleges halászhajó érdekes történetét.
Tartalomjegyzék
Mit jelent a bödönhajó?
A bödönhajó egyetlen fatörzsből kivájt csónak. Másnéven a Balaton déli felében bodonhajónak nevezték. Elsősorban kis halászathoz használták közlekedési eszközként. A leletként őrzött balatoni bödönhajók hossza általában 320-575 cm közötti, de bizonyos jelek utalnak arra is, hogy a XVI-XVII. századi Balatonon 12 métert meghaladó hosszúságú és kb. 1,5 m magas hajók is léteztek. Ezekkel katonai csapatokat is szállítottak – például a törökök Fonyód várának ostromához.
Mikor és hol használták a bödönhajót?
Akkoriban a kis halászathoz olyan szerszámok kellettek, amelyek nem követelték meg a közös halászást, mert kezelésükhöz egy ember teljesen elegendő volt. De ez nemcsak olyan szerszámokat igényelt, hanem olyan közlekedési eszközt is, amely az egy főre alkalmas halászatot tette lehetővé. Erre a célra használták a Balaton mellékágain – többek között a Kis-Balatonon is a bödönhajót, vagy másnéven bodonhajót.
Bödönhajó készítés fellegvára, Vörs
A balatoni halászokat a XIX. században a Kis-Balaton menti Vörs falu specialistái látták el bödönhajóval, mivel a környékbeli erdőkben „csónaknak termett” évszázados tölgyeket találtak.
A fő hajókészítő központ tehát a Kis-Balaton fővárosa, Vörs volt. Mellette később Kilitiben készítettek kisebb, egy-két személyes hajókat, míg Vörsön a nagyobbakat. Egy ilyen Vörsön készült lecsonkított hajó került a Rippl-Rónai Múzeumba is. A jellegzetes balatoni csonkakörte keresztmetszetű, keskeny felső nyílású hajó feneke viszont egyenes, vízszintes.
A 19. században – 30-40 évig – egyedül Vörsnek voltak olyan erdői, hogy a Balaton halászatához szükséges bödönhajó szükségletét egymaga el tudta látni. Ezért Vörsön mindenhol lehetett ilyen halászhajót találni, pedig a 19. század végén már egyetlen másik Balatoni mellék falujában nem volt fellelhető. Végül ahogy a technológia fejlődött, már a vörsiek sem készítettek új hajókat.
A történelemkönyvek szerint Szabó János készítette az utolsó bödönhajókat 1897-ben Vörsön keszthelyi halászok számára.
Bödönhajó története
Régebbi kutatásokból ismert, hogy a balatoni halászat – halfogás – eredményessé tételének nélkülözhetetlen kelléke volt a csónak. Először az új kőkori ember készített vízi járművet magának, egyetlen fatörzsből, melynek a belsejét kivájta, s ez lett a “bödönhajó”. Ez az eszköz 1862-ig kizárólagos vízi járműve volt a balatoni halászoknak.
A későbbiekben a kisméretű hajók stabilitásának és biztonságának növelésére kitalálták az ún. “kötött hajót”. A “kötött hajó” gerendákkal összefogott és a gerendák tetején ledeszkázott két bödönhajó volt, amit ma “katamaránnak” neveznénk. 1848-ban a tihanyi halászok – Horváth Bálint tudósítása szerint – még úgymond “kettős csónakocskáról” halászták a gardát. A halászat kapitalizálódásával a technika és technológia is átalakult. Tihany halásznépe csak 1887 körül hagyta el az ősi bödönhajót s költözött tíz ember szállítására is alkalmas lapos fenekű hajókra.
Bödönhajó készítése
Fejszével adták meg a csónak formáját, belsejében kifaragták az erősítő keresztfalat, mely ülőhelyül is szolgált, majd szaluval, kapaccsal mélyítették. A belsejébe nádat raktak és meggyújtották. A füstszivárgás helyét szurokkal, gyantával vagy fával foltozták be. Megpörkölték a külsejét is, majd marhatrágyás vízzel kívül bekenték, hogy bírja az időjárás viszontagságait, s ne repedezzen.
Egy másik történelmi tanulmány szerint
Ez a fajta halászhajó tűzzel van kivájva, tölgyfából készült, keresztmetszete szerint vastag körtealakú, orra hegyes, magasra felálló. A 104. ábra mutatja be. A hajó az elkerekített fara miatt kicsit suta volt. Három méter hossz, 1-2 személyes halászhajó. Rendelkezett első és hátulsó tattal és volt húzószöge.
A másik alak, a bödönhajó kiálló orral és vágó farral (105. ábra.), mely sok esetben szintén felkunkorodik. Nagyon emlékeztet a tengermellék régi mentőhajóira, amelyek almaszelethez (106. ábra.) hasonlítottak, hogy ne boruljanak fel.
Viszont ez a két típusú hajó nem volt alkalmas az öreghálóval való halászatra, főleg habos vízen. Már csak azért sem, mert legalább 8 ember kellett hozzá, akik egy bödönben nem fértek el. Nem beszélve az öregháló elhelyezéséről. Ezt úgy oldották meg a bödönös halászok, hogy két hajót összekötöttek. Két kötésvassal összekötötték a bödönhajókat, a húzószegbe beakasztották az evezőket. Alapvetően háromféle evezőt használtak. Kiegészítve a habvetővel, mely a habot visszaveti. Erre azért volt szükség, mert a csónak hasas volta mellett a habvető nélkül a víz igen könnyen benyomulhatott volna.
A vörsi “tölfacsónak”
A 19. században és a 20. század elején élő vörsi halászok maguk is készítettek bödönhajókat, sőt előkerültek azok a szerszámok is, amelyekkel a “tölfacsónakot”, azaz tölgyfacsónak (ez a bödönhajó vörsi neve) készítették.
A vörsi halászok az alábbi módon mutatták be a magyar tenger ősi járóművének, a tölfacsónaknak a készítését.
A vörsi “tölfacsónak” készítése
Ellenben a fenti leírással, a bödönhajót nem tűzzel-vassal vájták ki. Vagyis vassal igen, de tűzzel nem! A készítéséhez háromféle vaseszközt használtak: fejsze, szalú és a tagyvágó. (107. és 108. ábra)
A fejszével a fát kivágták, ágaitól megfosztották s a külső formáját a csónaknak megadták. Az elkészítése során ez volt a legkönnyebb munka. A szalúval először durván kivésték és faragták a belsejét, aztán a csónakot az oldalára fordították. A bödönhajó készítője a csónak mögé állt, úgy, hogy csónak belsejét nem látta, kezébe vette a tagyvágót, és azzal megcsinálta a tagyot, vagyis a csónak belsejében keresztbe fekvő részt, mely a csónak erősségét is adta, és egyben ülőhelyül is szolgált. Ennek az elkészítése igazi mestermunka volt, valóságos művészetszámba ment, mert a mester nem „szemre” dolgozott.
Egyáltalában nem látta, hová vágott, azt tudnia, és a kezében éreznie kellett. Ezt követően újból a szalút vették elő és azzal a csónak belsejének letisztázását végezték el. A szalú vasának hossza természetesen változó volt, a kis csónakhoz rövidebbet, a nagyhoz hosszabbat használtak. S ezzel készítették el a csónak végső formáját — tűz nélkül. A csónak ezzel azonban még nem volt kész.
Nagy munka várt a készítőkre ezután. A csónakba nádat raktak bele, s azt meggyújtották. Így a füst megmutatta, hogy a hajó szellőzik-e valahol, vagyis van-e rajta repedés, hasadás vagy lyuk. Ezeket beöntötték szurokkal és gyantával, és ha ez nem bizonyult elegendőnek, fafoltot véstek bele. A nád tüze a csónak belsejét is megszárította.
A csónakot a nád lángján kívülről is megpörkölték előbb az egyik, majd a másik oldalról, végül a hajó fenekét. Persze ezt kellő odafigyeléssel végezték, csak annyira, hogy megszáradjon a fa, de lángra ne kapjon.
Mikor a csónakot így kívül-belül megpörkölték, következett az utolsó művelet. Ez szükségeltetett ahhoz, hogy vízre tehetővé váljon a hajó.
A földbe egy gödröt ástak, a gödörbe vizet öntöttek, abba marhaganét raktak, a vizet és a ganét peméttel jól összekeverték. Ezzel a csónakot kívülről jó vastagon befestették, bekátrányozták, hogy a széltől és naptól meg ne repedezzen.
Ezzel a bödönhajó kész volt, mehetett a vízre.
A bödönhajó ára
Az egyszemélyes legkisebb csónak 10 forintba került. Egy nagyobb hajó, amely kényelmesen elbírt két embert, és belefért 10-12 vég háló (380-450 méter), az 70-80 forintba került. A legnagyobb bödönhajók ára 150— 160 forint volt.
Miért tűnt el olyan hirtelen a Balatonról a bödönhajó?
Ennek több oka is volt, elsősorban az alábbiak:
- A Balaton mellékén az erre való fa nagyon megfogyott, tulajdonképen teljesen kipusztult. Az utolsó időszakban már csak Vörsön volt elegendő és megfelelő minőségű tölgyfa a készítésére
- Az öregháló kezelésére sokkal kényelmetlenebb volt, mint a deszkahajó.
- A komáromi deszka- vagy lentahajó sokkal kedveltebbé vált, mint a bödönhajó. A tihanyi halászok az alábbiakban fogalmazták meg az előnyét: „mire a bödönhajó a halhoz ért, a lentahajó már meg is kerítette azt”.
Nem állta ki a versenyt. Aztán végül a technológia fejlődésével teljesen eltűnt.
A kirekesztő halászat vége
A bödönhajó eltűnésével kihalt a rekesztő halászatnak egy oly neme, amely páratlan ősi ízű, szigorúan a hal életmódjára építő, mindössze egyetlen egy fogószerszámra hagyatkozó halászati mód volt.
Mi is volt ez az ősi, páratlan módszer pontosan?
Ezt a halászatot a Zala folyón űzték, közel torkolathoz. Elsősorban a zalaváriak remekeltek benne. Megfigyelték, hogy a ponty ívás idején a Kis-Balatonból felúszott a Zala folyóban a friss víz elejéhez. Elzárták az útját egy lészával (vesszőből vagy nádból készült palánk) a folyón keresztül egyik parttól a másikig, 30 centiméterrel a víz felett. A lésza mögé szorosan állítottak egy vagy két bödönhajót, úgy, hogy azok egész hosszukban oda simultak a nádfalhoz, s ezeket magukra hagyták (109. ábra).
Mikor a ponty a Zala folyóban úszva a friss víz felé a lészára akadt, ingerült lett, és ösztöne kergette tovább. Hogy az akadályt legyőzze, kiugrott, vagy kiröpült a vízből, a lészát ténylegesen átröpülve beleesett a csónakba. Onnan pedig már nem tudott kiugrani, mert a csónak felépítése szerint be- és lefelé kiszélesedett, s ha a ponty ugrott is, visszacsapta a csónak két összehajtó pereme.
A halászok reggel és este a bödönhajóból szépen kiszedték a halat, amelynek kifogása így kevés energiát igényelt. Ennek az ősi halászatnak nem a járulékos eszköze, hanem a fogószerszáma volt a bödönhajó. Későbbiekben aztán már nem szabadott a Zalát elrekeszteni.
Ha tetszett a cikk, érdemes elolvasnod Gulyás Jószef, a berki ember történetét is, aki megmentette a Kis-Balaton kócsagállományát.
Források:
2. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet – A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902) – Jankó János
—
