Az alábbi írás Dr. Radványi Miklós, a Frontiers of Freedom Institute senior executive alelnökének, egykori kongresszusi főtanácsadónak a véleménycikke. A magyar szöveg a szerző angol nyelvű írásának fordítása.
English version: HUNGARY’S 36 YEARS OF TOTAL SPINELESSNESS AGAINST POLITICAL CORRUPTION
Magyarország nem egyik napról a másikra vált korrupttá. Az ország jelenlegi korrupciós válsága pedig nem írható egyetlen kormány, egyetlen politikai párt vagy egyetlen miniszterelnök számlájára sem. Bár Orbán Viktor gengszterokráciája tökéletesítette, központosította és intézményesítette a korrupció elképesztő mértékét, Magyarország mai helyzetének alapjait jóval korábban rakták le. A katasztrofális igazság az, hogy valójában a kommunizmus bukása óta minden magyar kormányt terhel bizonyos felelősség a szüntelen politikai szarkavarás egyik legsúlyosabb kudarcáért: azért, mert nem sikerült meghonosítani azt az alapelvet, hogy a közhivatal közbizalmi megbízatás, és a közvagyon ellopását vagy hűtlen kezelését politikai hovatartozástól függetlenül büntetés követi.
Magyarországnak 1989–1990-ben politikai rendszert kellett volna váltania. Valójában azonban soha nem ment végbe a politikai rendszer és az ahhoz tartozó politikai kultúra valódi átalakulása. Ez a különbség nagyon is számít. Csehország eredetileg a szakítást választotta. Magyarország a kiegyezést. 1991-ben az akkori Csehszlovákia elfogadta híres lusztrációs törvényét. Politikai üzenete egyértelmű volt: egy demokratikus államnak joga van megvédenie intézményeit azoktól a hálózatoktól, amelyeket egy diktatúra kiszolgálására hoztak létre. A jogszabály célja nem a bosszú volt. Az intézményi megtisztulás volt. A cseh megközelítés abból a felismerésből indult ki, hogy a politikai demokráciát nem lehet egyszerűen kihirdetni a választás napján. Az intézményeket újjá kell építeni, a személyi állományt át kell világítani, az archívumokat meg kell nyitni, az összeférhetetlenségeket fel kell tárni, az állampolgárok számára pedig biztosítani kell, hogy meggyőződhessenek arról: a régi diktatúra gépezete nem egyszerűen csak levélpapírt cserélt.
Magyarország alapvetően sokkal kétszínűbb utat választott. Ennek eredményeként kialakult a folytonosság politikai kultúrája, felelősségre vonás nélkül. A hálózatok fennmaradtak. A kapcsolatok fennmaradtak. Az informális befolyás fennmaradt. És ami a legfontosabb: fennmaradt az az özönvíz előtti, feudális szemlélet, amely szerint az állam olyan valami, amelyet politikai kapcsolatokkal rendelkező csoportok birtokba vehetnek és irányíthatnak. A szereplők részben lecserélődtek. A félresiklott magyar rendszerváltás eredendő bűne az volt, hogy megbékélt a felelősségre vonás teljes hiányával. Az Antall József-kormány azt a rendkívül nehéz feladatot örökölte, hogy egy kommunista diktatúrát alkotmányos demokráciává alakítson. Ezt siralmasan elbukta, mert személyi szálakon kötődött a régi rendszerhez, és teljes mértékben nélkülözte a kormányzáshoz szükséges szakmai felkészültséget. Hozzá nem értő amatőrök voltak. A Horn Gyula-kormány megpróbálta helyreállítani a régi diktatúrát. Az első, Orbán Viktor vezette koalíciós kormány magával cipelte az előző két kormány valamennyi hiányosságát. A Gyurcsány Ferenc- és a Bajnai Gordon-kormány ugyancsak eredménytelennek bizonyult. Amikor Orbán Viktor 2010-ben rendkívüli parlamenti többséggel visszatért a hatalomba, gyorsan és teljes mértékben kihasználta azt, hogy a még csak gyerekcipőben sem járó „demokrácia” semmilyen valódi politikai vagy gazdasági biztosítékot nem épített ki a korrupcióval szemben.
2025-re Magyarország az utolsó helyre került mindazon országok között, amelyek felszabadultak a szovjet megszállás alól. Magyarország hitvány „politikai elitje” cserbenhagyta az országot és annak polgárait, mert valamennyien a politikai büntetlenség váltógazdaságát működtették. Ma az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament egyaránt „mélységesen aggasztónak” nevezte a politikai akarat hiányát a rendkívül magas szintű magyarországi korrupció kezelésére, és erősebb, független korrupcióellenes intézményeket, valamint átlátható közbeszerzést sürgetett.
Érzékelve a magyarok többségének mindent elsöprő ellenszenvét Orbán Viktor gengszterokráciájának korlátlan korrupciójával szemben, Magyar Péter választási kampányában a közbizalom helyreállítását ígérte. Most, mintegy száz nappal azután, hogy minden korábbi Orbán-kormánynál nagyobb kétharmados többséggel megválasztották, a TISZA Párt által uralt Országgyűlés Dr. Unger Anna Rózát választotta a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, röviden az NVVH élére. Megválasztása rendkívül vitatott volt. Unger politológus. Egyáltalán nincs jogi végzettsége. Legfőbb ellenfele, Dr. Ligeti Miklós 2012 óta az Amnesty International Magyarország jogi igazgatója, és szinte kizárólag az Orbán Viktor-féle gengszterokráciával kapcsolatos korrupcióellenes ügyeken dolgozott. Úgy tűnik, ismét a személyes kapcsolatok írták felül a szakmai alkalmasságot, és a feudális gondolkodás ismét legyőzte az érdemalapú kiválasztást.
Magyar Péter komoly politikai bajba került. A 2026. augusztus 28-i választást követő kijelentései egyszerre voltak agresszívan védekezőek és vitathatóan érveltek. Elismerte, hogy Ligeti Miklós ugyanilyen alkalmas jelölt lett volna, de nem adott magyarázatot arra, hogy pártja végül miért Unger Anna Rózát támogatta. Ennek fényében nem igaz az a védekezése, hogy a kiválasztási folyamat átlátható volt. A legfeltűnőbb az volt, hogy Magyar Péter szerint a parlament lényegében két lehetőség közül választhatott: megszavazza Unger Annát, vagy veszélybe sodorja az egész hivatal létrehozását. Hozzátette: ha az Országgyűlés nem választja meg, akkor az NVVH működésének kérdése lekerülhetett volna a napirendről, „talán örökre”. Ezzel a rendkívül homályos indoklással összefüggésben azt is megerősítette, hogy a döntésnél frakciófegyelmet rendelt el. Ez az indoklás négy okból is problémás.
Először is, a nyelvezete elfogadhatatlanul harcias volt. Egy miniszterelnöknek, aki olyan intézményt hoz létre, amelynek hitelessége a politikai semlegességtől függ, egészen másképpen kellene reagálnia. Nyilvánosságra kell hoznia a bizonyítékokat. El kell magyaráznia a kiválasztási szempontokat. Közzé kell tennie a pontozási módszertant. Be kell bizonyítania, miért Unger Anna került ki győztesként. A nyilvánvalóan elhasználódott „bízzanak bennünk, mi a megfelelő embert választottuk” kijelentés nem elegendő.
Másodszor, a „vagy megszavazzák Unger Annát, vagy talán örökre elveszítjük az intézményt” érvelés egyszerűen ostoba volt. Ez veszélyesen közel kerül ahhoz a kommunista és orbáni módszerhez, amely kész tények elé állítja a parlamentet. A logika így hangzik: Unger Anna talán nem mindenki első számú jelöltje, de ha elutasítják, az egész projekt összeomolhat, tehát szavazzák meg Unger Annát. Ez diktatórikus politikai nyomásgyakorlás, nem pedig intézményi meggyőzés.
Harmadszor, a frakciófegyelem alkalmazása külön vizsgálatot érdemel. Az NVVH teljes célja feltehetően érzékeny korrupciós ügyek kivizsgálása, beleértve akár korábbi kormányokhoz kötődő személyeket, jelentős gazdasági érdekcsoportokat, sőt akár a jelenlegi kormánykoalícióhoz kapcsolódó embereket is. Ezt a hivatalt soha nem valamiféle „kutatóintézetnek” szánták, amely három vagy hat éven át bizonyítékokat keres. Az NVVH-t arra hozták létre, hogy nyomozzon, feltárja a jogsértéseket, és felelősségre vonja a bűnösöket.
Negyedszer, és végül talán ez a legfontosabb kérdés, Magyar Péternek el kell viselnie a saját támogatóitól érkező kritikát. Nagyon óvatosnak kell lennie. Nem minden kritikus ellenség. Nem minden kellemetlen kérdés szabotázs. Ez az 1990 előtti kommunisták gondolkodásmódja. És nem minden, a kormánnyal szembeni véleménykülönbség jelent támadást a korrupcióellenes erőfeszítések ellen.
Végső soron Magyar Péter legnagyobb próbatétele az, hogyan gondolkodik a hatalomról. Orbán Viktor alapvető intézményi bűne nem pusztán a korlátlan korrupció volt. Hanem az, hogy fokozatosan azonossá tette egymással a kormányát, a pártját, az államot és a nemzetet. Magyar Péter valami gyökeresen mást ígért. Ezért Orbán Viktornál magasabb mércének kell megfelelnie, nem pusztán más politikai irányt kell képviselnie. Az NVVH körüli vitára adott válasza sokkal erősebb lett volna, ha lényegében ezt mondja:
„Minden joguk megvan ahhoz, hogy megkérdőjelezzék ezt a kinevezést. Itt vannak a kiválasztási szempontok, itt vannak a pontszámok, itt van a folyamat, és itt vannak azok az intézményi garanciák, amelyek biztosítják, hogy sem én, sem a kormányom nem avatkozhat bele Unger Anna vizsgálataiba.”
Ez mutatta volna meg azt a politikai kultúrát, amelyre Magyarországnak kétségbeejtően nagy szüksége van: nem azt, hogy „bízzanak az új kormányban”, hanem azt, hogy „építsünk olyan intézményeket, amelyek mellett nincs szükség arra, hogy bízzunk a kormányban”.
